Elbújtak mára a sorok,
hiába írnék nagyon fontos verset.
Egy marék szó maradt,
mint a kockajáték:
rázok és dobok,
aztán csak összeáll valami
értelmesebb mondat.
De nem!
Nincsenek értelmes mondatok,
csak én vagyok,
a többit elorozták a nagyok,
nekem meg morzsa se marad,
mit szemezzenek a madarak.
Ez van.
Döglött napokra feszülök idegnek,
mellel neki a téli hidegnek,
míg megfagyok.
Kösz, jól vagyok!
Vigyor, meghajlás, tapsvihar.

Hideged áthat, és már én is fázom

hiába arcodon a bohócos mosoly.

Csak álarc

s én még nem tudom:

akarom-e tudni

ki lakik  a festék alatt?

Dobod a kockát és a szavakat értem.

De tudom

itt nem lényeg a szó.

Értelmes mondat értelme más.

Akarom én ezt a tudást?

Produkciódhoz nem én tapsolok

mert tapsom hamisan szólna

helyette figyelek, csenben,

szorongva

nézem ahogy olvad a festék,

s csodálom az áttünő valót.