Kenyéren és vizen

Kijelöltettél, megadattál és megtartattál.
Mint borult időkben – bizonytalanra,
de tűzzé tett hitektől távol.
Se jelszavak, se attraktív csodák.
A hely, hol létemmé fogadlak,
lélegző, mozgó, örök alkotómmá,
a Teremtés Nap-szerette földje.
Vagy génjeimben őrzött emléke annak.
Nem vágyom többre,
mert így adod.
Bárhova engedsz, mélység és magasság,
démonok ülnek az angyalokkal,
és szemből mindig érkezik valami távozóban.
Menni kell.
Se tétovázni, se gyönyörködni nem köthet,
ha visszafog,
legyen bár fény, csillag vagy ember.
A mindennapi holnapokat add meg nekem ma -
de az is elég, ha vagy,
mikor kimondom.
Azt is egyszerűen, csöndben,
hogy észre se vegyem,
mintha fény lennél, hang és természetes.
Semmit, amivel többet tennél
annál, hogy létezel.
S megtanulom majd én is így.
Semmik leszünk.
Észrevétlen létek.
Levegő.
Egymásnak.
És vagy.
Csak amennyi az élethez kell.
Kenyerem és vizem.