Valami szétüti szívem.

Görnyedek.

Üressé esz ez a nem vagy.

Karom hiába görbül alakodra.

Porladok.

Lemarja bőröm a nem vagy.

Ujjam hegyével karcolok

sebet a szélre.

Most érinthetőbb –

és te fájsz.

* * *

Szelíd vagyok és éhes -
lelked madara lennék.
Örök sóvárgás tollaim alatt.

* * *

… bőröd titkait,
tested válaszára kérdést,
az öröm zuhatagait

add meg nekem ma…

* * *

Idegenségben tartalak,
míg napok sodrában

ár ellen megyünk.
De ha kikötünk,
karomba veszlek.
Hol egymást sodorjuk,
nem veszünk.

* * *

Nézlek, gyönyörű idegen.
Messziről szemünk szeretkezik.
Tekintetünk már meztelen.

* * *

Ezer neved van.
Ezer arcod.
Ezer érintés ujjad hegyén.
Ezer űrt hagysz a szívem helyén,

mikor távozol.

Minthogyha

ezren mennétek el.

* * *

Öböl vizén
a nedves partokon
szél ujja borzol.
Hosszan elnyúlva

Pihen a föveny.

* * *

Mosolyod betakar majd,
s lelkem, mint kő a kútban
zuhan,
fodroz
és elcsitul.

* * *

Engedd megtalálnom

békémet benned!
Míg űzöl és vonzol,
nem nyughatom.
Kezedben fekszem
összekuporodva,
nincs menedékem
kívüled.

* * *

Hadd bújjak lüktető öledbe,
rejts engem bíbor gyönyörödbe!

Szememnek add magad,
szívemnek, számnak,
ujjaim hegyében
zsibongó vágynak,
nyílj ki előttem, mint
virág, ha hagyod
bőrömbe innom
örök illatod,
akard, hogy ízedet
kívánjam újra,
eleven húsodnak
tüzébe hullva,
hadd égjek perzselő öledben!

Tégy bíbor gyönyöröddé engem!

* * *

Beszélj a szívemhez, kérlek,
mielőtt ölelésedbe olvadok!
Azokat a szavakat mondd el,
miket éhemnek
magamban kántálok
rontások ellen,
miket nekem találtál
évek zeg-zugában
értelmüket
veszítve-visszanyerve,

amik csak hangodon
szólalnak olyan tisztán,
hogy fájni kezd bennem
minden elrongyult
saját mondatom.

Azokat a szavakat mondd el!

* * *

fölveri bennem a csöndet
hangod a lépted a ringat
messzire fénylem az arcod
(mennyire kék ez az illat!)
szédül a fejben a parfüm
átfog a karban a mélység
ízed eszem meg a csókod
ájul az ölben a szépség