erdők nőnek odafent a hegyen

fenyőből tölgyből asszonyhajból

rettenthetetlen férfiszakállból

emberszívgyökerű rengeteg

roppant gerinchasadékok mentén

föld alól sarjadnak bogas tüdők

zúgnak szakadatlan éjjel

zúgnak hangosabban nappal

ne hallják ágak reccsenését

ne hallják fogak koccanását

ne hallják hogy nyiszog

a világ tengelye

félnek szakadatlan nappal

félnek erősebben éjjel

félnek sehogyan se

kapaszkodnak össze

nem érik el egymást

mielőtt feltámad hirtelen

egy végzetes vihar

dobbá lesznek holtukban a fák

primitív csontfurulyává az ember