kékké finomult a véred akkor is ha őseid

lovas nomádok voltak teknővájók

napszámos parasztok egy másik század

párájában értél dús-nyugodtra lágyan ívelőre

lehetnél milánó vagy reims katedrálisa

de így vagy teljességgel ámulatba ejtő

miféle könnyedséggel hordozol olyan erőt

mi helyén tartja a legmasszívabb falat

akár az embert a halandóság határain innen

egy rácsokkal teliaggatott délután

mikor jobbat is tehetnék mint

az eltagadott imádság utáni siránkozás

amit nagy nehezen újjá szül a káosz

kísértetiesen hasonlít arcéled vonalára

olyan nyelven beszél amin értek de nem

segít megzabolázni az elhagyatottságot

azonnal kettőt öregszem

vérszerződést kötök a fosztóképzőkkel

akik gondolatban belefeledkeznek

ábrándjaimba féltett szellemhúsukat

adják hogy veled vagy nélküled

de kimenekítsem magunkat az őrület

földjéről tisztán ártatlan hófehéren

illat vagy egyszerre remény- és halálillat