sokktól elvetélt március a legbátrabb

magok földölből felszivárgó segélykiáltásai

senki se hallja csak az isten ment meg

az újabb áldozatoktól épp tevékenyen figyel

ismét a föld halaszthatatlan dolgaival törődik

a lélek nem az a szárnyas rózsaszín alak

de a rettenthetetlen ami most mégis meginog

alatta nyúlóssá vált talaj fölötte betonfedél

mert elérkezett az idő a tavasz és a halál

ideje temetett indulatok feltámadása

a megbékélés patakja kiárad a rögök hangjait

kell kibírni még utána elsimul a levegő

véső és kalapács kopog meg az olvadó hó

a márványlapon ütemnyi kihagyás nélkül

míg annak is vége lesz mert vége van