nam myoho renge kyo

nam myoho renge kyo

nam myoho renge kyo

nam myoho renge kyo

ha valaki méltó a távolság

mantráira csöndek tomboló

orkánjaira az örökkévalóság

kapuőrzőinek együttérzésére

hagyjon el engem mielőtt

én hagynám el őt hirtelen

odadobva saját jövőjének

aposztrofálatlan peremvidékére

elég ha egyikünk bolyong

a leírhatatlan vázlatai közt

nagy ára van a halhatatlanságnak

és messziről nagyon messziről

kell megindulni lélekvesztőkön

kötélhidakon tudatlanságban

töltött életeken át táncoló

szellemek ijesztő kíséretében

juss túl démonaidon mondja

azon az áldott egyen is nem

viheti örökké ürességed terhét

belevakulsz a fénykeresésbe

süketté tesznek a szomorúság dalai

végül érzéketlenné merevednek

a legmívesebb szavak és nem is tudod

hogy megnyitotta benned az univerzumot

feleslegesen siratsz és értelmetlenül

temetsz mert engedélyt adtál önzésre

sajnálkozásra mérlegelve a boldogulás

változatait minden váratlan kőomlás

maga alá temet és nincsenek fegyvereid

a szelídséggel szemben védképtelen

vagy mint aki először találkozik

a kísértés gyönyörű szédületével

juss túl a félelmen mondja

túl a mocsarak megalázó

szennyén dühön magányon

elárvuláson és igen a hiány

emésztő máglyatüzein győzd

le az üvöltő vadakat odabent

ahová kenyér és víz nélkül

az eleven szerelmet falaztad

nam myoho renge kyo

nam myoho renge kyo

nam myoho renge kyo

nam myoho renge kyo