épeszű ember miért akarna megkoszorúzni

egyszerű füveket ott a csillagok alatt mert

elviselték a lehetetlen nehézkedését és az

időtlenbe ékelődött elementáris hallgatást

mintha csak szimpla tranzitként működne

félrelapozott könyvek és rosszul választott

identitások között elnyűhetetlen naivitással

így válik mindig boldog sokadikká aztán

boldogtalan eggyé mert képtelen a vonzás

erejével szembeszegülni rend szerint saját

nyelvébe harap idegen szavak serkennek

belőle vérét veszik a kőnek de elejét nem

a rácsodálkozásnak ahányszor újra nyer

annyiszor veszít idővel bölcsességnek

hívják a megátalkodott önfejűséget meg

a szív bőrkeményedéseit ennyi az egész

és nincs magyarázat állandó téliszonyra

de a nyár szabadtéri feltámadásaira sem

nincs mit keresni ezen a zenékkel bélelt

planétán toronyugró hősök és örökzöld

áriák fölött csak úgy elcsavarodik az ég

két óra alatt beteljesedik a végzet miért

kell hosszan várni az indulásra mikor

ennyi már épp elég és tudja hogy akár

húszmillió évig kering a világok közötti

térben spirállá forog és lassan galaxissá

tömörül hogy később befogadjon minden

megkövesedett és csonttá meredt napot

egy kikezdhetetlen szerelemért cserébe