a fel nem élt napfény egyenesen hazárd
nem marad holnaptól csak bárgyú vigyor
villamos kerekei alól szűrődő zajok
és a savanyú uborka íze
gyémántgubóban kucorog az ember
öt ujján számlálva verssel felitatott
délutánokat később hitelesen felemészti
egy eltévedt ködgránát robbanása

előre megfogalmazott aztán módszeresen
kidobált mondatok között matat
némelyikből émelyítő kukaszag árad
csupa second hand gondolat így ősszel
hidegvérű szógyilkosok írták szerelem
majd egy sorral alább belefojtották
bizonyságul elhurcolt liliomok illatába
pipiskedő tirádák közé száműzve a többi

most mar mint a wasabi és jobban esik
behunyni a szemet hiába kék ha nem kő
széncinkék kérik majd kölcsön alkalomadtán
mire kifogynak a színből talán hóvakságot kap
és megelégszik az emlékezés sűrű tintájával
lemoshatatlan jeleivel zsebéből kihúzza kezét
mielőtt a szenny végleg kiöli a lelket
és az igazság baktériumtenyészetét