fáradt vagyok és ősöreg
földmélyi barlang talán üres hogy sötét
valahol a világ végéhez közel
fél karom seholba lóg
leemelem félre csúszott koronámat
mindegy hogy elmegy vagy
itt marad aki akar és mindegy
hogy egyedül hagynak-e
a várfalon túl vagy innen
nem fogok haragudni rájuk

csak borzolom a víz színét
mint akinek mára több dolga nincsen

talán a tenger fenekéről jöttem
jég alatti derengéseket csodáltam
honnan tudhattam volna
hogy kicsit magasabban
egészen érinthető
világosságok vannak
most egyensúlyozom
két létező semmi jól szabott határán
kényszerű távolból figyelve
földrészekké szélesedett ösvényedet

ha akarnék se tudnék letérni
a fénykörön kívüli világba