mit mondhatnék
tenyérben rekedt simogatásokról
ujjbegyből kiserkent érintések riadt visszakozásáról
így megbékélve a halállal
amikor ennyire szétperegnek a napok
atomjaira hullik az ima

ütközéskor hangos reccsenés

volt már elhallgatás gyötrő bizonyossága
zsigerig hatoló késszúrása a csöndnek
fénysebességre kapcsolsz
számodra megrövidül a téridő
ponttá zsugorodnak a téged ismerő tárgyak
melyeknek hiányzol

fiatalodsz is minden bizonnyal

állok és várom a végét
a vázákat megtöltöm vízzel
a gyertyatartókat viasszal
gyűlölök mindent ami üres
jobban hasonlít mint az utolsó fotó
végtelenné nyúlik a toporgáshoz rendeltetett idő