nem hagytam látható nyomot nem is fogok
elvesztem azokban a mély szemekben
s az idegpályák megcsavart útjain
szédelgek egyre sötétebb zugokba

nem lesznek táblák szobrok emlékművek
préselt levelek ha mégis nagy folyamok árterében
vagy valaha vörös-arany elhagyott partokon
dagálykor az egészet visszaissza magába a tenger

nem lettem fa hogy sziklát repesszek gyökereimmel
és nem törtem ki a konvenció karámja mögül
holott minduntalan szembe kellett volna szállnom
gravitációs terek különböző tehetetlenségi törvényeivel

kitörni készülő vulkán tetején időzöm mintha
eredendően kezembe kaptam volna a tüzet
és mintha nem vágynék magam is le a síkra
a folyó háta mögött öngyilkosjelölt vadlovak vágtában

dübögve menetelnek a fák is rászabadulnak az útra
utánuk rettenet hosszú kanyonjai az eltelt időnek
esélyem sincs hogy beledobáljam valaha
gyémántkeménységű zárványaimat és fosszilis öleléseimet

ugyanúgy visszaküzdöm magam a semmibe vagy
depressziós költők édes és zselés önsajnálatába
ahogy a mellettem kapaszkodó idegen reinkarnáltak
pohár vizet kérek olyan házból hol nincs elhagyott szerető