„Növekszel bennem, mint Holdban a fény,
Mint mikor virágok magjából kipattan az új élet felismerése.”

Nyomok az éjszakában itt-ott
csillagokkal holdakkal vénuszokkal
univerzális táguló világegyetemnyi
gondolatokkal csak látszólagos
összevisszaságban mert igazából
te kötöd össze őket mint
madarak röptükkel az eget
minden gyönyörű röptével
ejtve egy sebet mert ami szép
az elkerülhetetlenül fáj
egy kicsit legalább akkor is
ha mosolyog hozzá az ember
még meg sem sejti a szépség lényegét
már azért sír hogy nem lehet örök
csalódás keserével vonja be
a gyönyört szentimentális frázisokkal
tömködi hiányérzetek űrjeit
azt hiszi segít pedig ha egyetlen
mosolyra tudná váltani a nincset
eltűnhetne az egész
önmagábanagyalós mindigvágyódás.