A készülődés megeszi a reggelt.
Lebontja a finomabb részeket,
mohó és fal, pedig csontsovány hétfő
vagy kedd - ki tudja, melyik
sötétben tapogatózom.

Csorog a víz.
Ízületes bambuszok között
lefolyik talán a megtapadt idő,
de a redőkből nem tűnik el
a düh kipárolgása.

Veszett egy nap ez -
fagyott megint.
Mocskos-barna buckákon
egyensúlyoz a tegnapi este,
ahol hagytalak.

Ma csak a csúnyákat engedték
utcára menni – lehetek
tamburmajor, ha tetszik,
fújjátok, húzzátok, doboljatok!
Csak a jegyellenőrök szépek.

A piros csupán egy veszélyesebb
zöld. Kit érdekel, hogy mennyit
nem lehet, hogy megint jön
majd egy pincér – nem nézek
oda, mikor fizetek!

Egy újabb „miújság” okán
friss „közöd?” - persze csak
gondolatban, nehogy még
összeférhetetlen legyek,
pedig csak nem tartozik rá.

Ha volna most az az ajtó,
visszavonulnék a kilinccsel,
de inkább minden mérget elteszek,
úgysincs sok esély a folyton
beszélőkkel szemben.