Öt perc

A rám fonódó faág karokkal gyökereztem
a világ belsejébe.
Kapaszkodom, hogy lásd, erős vagyok.
Csak a föld remeg, nem én,
de te tudod,
hogy a lélegzeted borzol,
nem a szél,
és érintésed viharát vigyázom.
Óvatos vagy.
De én érzem már az érted ébredőket,
míg újból-hunyt szemük fészkébe
rejtik szárnyaim.
Vad zenék szólnak – a vér dobol.
Recsegve török csöndet, mondatot.
Nem itt vagyok, hanem veled.
Nem szárnyat bontunk mégsem.
Ölelést.
Még engedjük, hogy lecsengjen a csend.
De már nem nézek rád, ne lásd.
Ne lásd, hogy már megint
szólítom őket.
Tudod…
Madárrá tettél.
Röptess engem!