A csönd emlékkövei

A napok jeléül, mik túlteltek csönddel,
ragyogó, fehér köveket állítok
csepp alakúra dermedt sóhajokból,
finoman cizellált nevetésekből,
s a féltés virrasztó holdköveiből.
Legyen jelzett az út, bár senki nem követ!
S azután legyen… legyen még
fáradt ereje a Napnak, jég hűvösének,
hogy tönkretegye – porrá!
Mert nem lesz szabad majd visszanéznem,
s ha gyenge vagyok, legalább ne lássam.
De hiszen úgyis visszahódítja a föld!
Terem majd újra napszerette zöldet,
s bennük emlékszik minden mindenekre.
Meghalni néha útközben is muszáj.
És akkor semmi nem marad,
csak egy emlékkő az égre bízva,
de ennyit minden távozó megérdemel.
Talán kilépek majd,
de ez a kő itt a nevemben szól.
Kavicsok, sziklák, csillagok,
legyen tiétek, és hagyjatok!
Hagyjatok!
Hagyjatok nekem egy kicsit!

Mennem kell.
A hajnali pára lassan a Naphoz kísér.
S hol kő-emlékeimet hátrahagyom,
ott alszik fénnyé az ég szeretője.