Jégzsinór

(vidáman romantikus)

Tél hidegében reszket a szív, mint
hókefe koppan, fel kapa szél.

Útjelző tábla landol a jégen,
fázik a lélek, alája befér.

Szemben az éggel játszik a jéggel;
kisgyerek éppen célbadobál,
nagymami nézi, könny a szemében:
a hókupac újra az orrba talál.

Majd, hogy a házat vette-e célba,
vagy csak az ősét bántani fél,
lendül a karja, s bár nem akarta,
szemben egy ablak csörr-dala kél.

Szeppen a kölke, hátul a kéz, de
lárika-fárika most nem elég:
ott az a bácsi, rázza az öklét.
Nagymami kezdi a sorry-beszéd.

Nyílik az ajka, de csuklik a hangja,
Lajoskám, te vagy? – kérdezi fel.

Ősz öregember szólani nem mer,
ifjúkorából a hév lepi el.

Nincs harag immár. Bort, ugye, innál?
Mesélnek, mesélnek, mesélnek. Sőt
boldoggá tettek tíz röpke percre
egy munkanélküli üvegezőt.