Délelőtt esik a hó
(kortárs irodalmi)

Baromira kedd van.
Leköpött vízzel a banán
– a fikusz már régen kirohadt -
mindig ezt csinálja, ha ide ülök,
és írni kezdek.
Persze, csak gondosan,
nehogy véletlenül még
rímet ejtsek,
vagy olyan szavakat használjak, mint
lét vagy szendereg.
A banán persze fordított makettje az életnek:
felszívja a szart és köpi a vizet,
mi valahogy másképpen csináljuk,
de mindig fentről jön az áldás,
már megint beázott a plafon,
de aki szart rág és vizet hány,
az ezzel egyáltalán nem foglalkozik,
csupán azon tököl,
hogyan találjon még egy kiskaput,
hivatalosan joghézagnak titulált helyet,
ahol újabb szarokat rághat annak érdekében,
hogy több olyan szara legyen,
amivel nem kezd semmit.
És mivel elértem,
hogy az összes kötelező
kifejezést felhasználtam,
a modernség érdekében némi
trágárságokat is beleírtam
- kivéve azt, hogy kibaszott,
mert aztán azt mégis kitöröltem,
pedig az volt a második sor, hogy
”Utálom a kibaszott keddeket!”,
de ez nem is igaz, és
amúgy meg csúnyának találtam mégis -,
az egész dolog
engem sem érdekel tovább.