Petike játszik

(akcióhősös)

Ülök a sarokban, kezemben kapa

Bumm bumm

Akcióhős vagyok, mindenki látja

Nyele a cső, fejét vállamhoz szorítom

Bang bang

Lelőttelek, most ne mozogj

Vagylárifárilegyekinkábbútjelzőtábla?

Maradok akcióhős, zsebemben jégzsinórral

Csitt csatt

Ha nagyobb lennék, kilátnék az ablakon

lelőném Emőt (a kefe a pisztoly) s vadlovon elvágtatnék

klipp klopp

Jó anya, megyek vacsorázni.

A fiatal költőnő második kötetének egyik remekbe szabott darabját tarjuk kezünkben. A fiatal jelző – tekintettel arra, hogy hölgyről van szó – természetesen nem az életkorára utal, sokkal inkább költői pályája koordinátáit jelöli. Eltekintve persze esetleges ifjúkori zsengéitől, melyek ez idő szerint az irodalomtudomány rejtettebb zugaiban foglalnak helyet – már, ha léteznek egyáltalán.

Az első olvasatra könnyed, már-már ártatlan gyermekvers hatású mű keletkezési körülményeit vizsgálva újra csak beleütközünk a fent említett fiatal jelzőbe. Mert mennyi bölcsesség, élettapasztalat van a sorok között, mögött, helyett, még akkor is, ha ban nem! Írója megélte a hetvenes évek elejének lázadó szellemét, mely szembeállította az új generációt elődei minden erkölcsi normájával, az útkeresés problémáját, az első olajárrobbanásokat, a nyolcvanas évek lazuló szocializmusának népi kreativitását, a rendszerváltozás utáni amerika-dömping kultúrcunamiját, az újabb egyéni útkeresések garmadáját, szeptember 11-ét, minek értelmezéséhez már évszám sem szükségeltetik, identitászavaros brúszviliszek, jodák és larakroftok mindigvanújéletemésabbaniskicsinállak valósághű, de teljesen elrugaszkodott mátrikszos világát. Nem csoda tehát, hogy egy összegző, átértékelő, önértékfeltáró egyéni életszakaszba érve a költő eddigi, rendkívül sokrétű tapasztalatgyűjteményének esszenciáját adja.

Ülök a sarokban, kezemben kapa

Bumm bumm

A vers felütése annyira egyszerű és érzékletesen hétköznapi, hogy szinte felér egy pofánvágással. Ennek következtében azonnal figyelési kényszerünk támad, hiszen rögtön érezzük, a mű akár rólunk is szólhat. A sarokban ülés szimbóluma mindannyiunkban idővel labilissá vált emlékeket ébreszt. A gyermekkori, büntetésben eltöltött délutánok édes-bús meghittsége áll szemben a felnőttkori mellőzöttség, vagy depresszió koránt sem kellemes élményével. Az első sokk után azonban mégsem a kukoricán való térdeplések érzetével haladunk tovább, bár a kukorica és a kapa halvány párhuzamutalása mégsem hagy egészen békén bennünket. Nyugtalanságunk egyre nő, ahogyan felismerjük az ülés-kapa viszony disszonanciáját. A nyugalom és a mozgás, a tétlenség és a tett, nemdógozás és a munka közötti ellentét feszültsége a bumm-ban éri el tetőpontját, de ez a képzeletbeli robbanás nem rendezi normálisra az EKG-nkat, helyette belénk csempészi a kapa kifejezés műveletlenségre utaló jelentésének foszlányait, mivel is azonnal létrehozza bennünk az önmagunkban való kételkedés csöppet sem kellemes érzetét. Innen már félve olvasunk tovább, attól rettegve, hogy esetleg meg sem értjük a vers még ránk váró részeit.

 Akcióhős vagyok, mindenki látja

Nyele a cső, fejét vállamhoz szorítom

Gyanúnk szinte azonnal beigazolódik, ahogy a következő sorokhoz érünk. Hősünk drámai kijelentést tesz: akcióhős vagyok. Nem úgy, mint gyermekkorunk játékainak idején, mi még nem mulasztottuk el hozzá tenni, játszásiból, vagy hogy mondjuk azt… Nem. Határozottan, ellentmondást nem tűrően, öntudatosan, ahogyan az egy mai gyereknek természetes. Nyomai sem fedezhetők fel álmodozásnak, vágyakozásnak, a szinte elérhetetlennek tűnő foglalkozások iránti olthatatlan szomjúhozásnak, melybe azért belevegyül az érzés, hogy egy hűséges úttörő lehetőségei bizony korlátlanok, mert egyformák vagyunk mindenben, még a jövőnk is bárhogy alakulhat. Ez nem az a mondat, mint a mi űrhajós leszek mondatunk! Ez már az új nemzedék könyöklős-akaratos kijelentése, ami ellen nincs apelláta. Nyomatékosítva azzal, hogy mindenki látja – és nem láthatja! -, tehát valóban tény az akcióhősség. S aki mégse vélné fölfedezni a kapa-nyele fegyver valóságát, annak igenis van félnivalója.

Bang bang

Lelőttelek, most ne mozogj

S a félelem is kevés, megadásról, alkuról szó sem esik, bang bang, máris nem vagyunk az élők sorában. A konfliktuskezelés árnyaltabb módszereinek teljes hiányát fedezzük föl, mondhatni, tapasztaljuk meg saját bőrünkön. Természetesen szocializációs problémák húzódnak meg a háttérben, de erről egy gyerek mit sem tehet. Sokkal inkább vagyunk felelősek mi, és ez a nevelési hiányosság azonnal megbosszulja önmagát, még annyi időnk sem marad, hogy azt mondhatnók, nyekk. De erről csupán nekünk van fogalmunk, mármint volt, amíg éltünk, mert a gyermeki lélek másként látja és értékeli az élet és halál fogalmát. Van ebben valami a videojátékok agytréningjéből, miszerint az élet vége nem a halál, hanem az, ha nincs több bedobni való pénzed. Avagy a fogyasztói társadalom fő irányelvének visszatükröződése: dobd el és vegyél egy újat.

 A most ne mozogj kifejezés világosan mutatja, hogy világképében a halál pillanatnyi állapot, melyet a lelövés okoz, de amint a lelövöttség megszűnik, az élet ugyanúgy megy tovább, mint annak előtte.

Vagylárifárilegyekinkábbútjelzőtábla?

E rövid, de annál tömörebb sor mutatja a gyermeki lélek, az alig ébredő egyéniség elnyomásának totális katasztrófáját. A válaszút kérdése, az almaevés-nemevés genetikai kódja, mint a bibliai jó és rossz tudása jelenik meg a versben. Rövid időre felvillan az alternatíva: legyek inkább jó? Mutathatnám az utat isten elveszett bárányainak, megszabadítva ezzel őket a bűnöktől, a szenvedéstől, ugyanakkor talán szembeállítva őket a többséggel, de ha elég türelmesek leszünk, előbb-utóbb mindenki csatlakozik hozzánk az úton, és akkor minden jó lesz.  Végső soron – formáját tekintve – az eszközként említett kapa alkalmas lenne útjelző tábla funkció betöltésére is, tehát a változás nem is lenne annyira megrázóan fájdalmas, csupán egy apró mozdulaton múlik. Vízszintesen tartsam azt a kapát vagy függőlegesen?  Vezessem a népet vagy elpusztítsam? Jó vagy rossz? Lári vagy fári? 

Mindez csupán egy drámaian felvillanó gondolat abból a fajtából, amely százával születik meg a fejekben, de oda se figyelünk, észre se vesszük őket. Gyermekhősünk is villámgyorsan lép túl rajta, talán mindennemű tudatosság nélkül.

Maradok akcióhős, zsebemben jégzsinórral

Csitt csatt

A döntés megszületett, ezúttal végérvényesen. A zsebbe rejtett jégzsinór most már tökéletesen összeköti a dolgokat. Táplálja a létet, a kötődést a sötét oldalhoz. Az elhelyezés módja – zseb – jelenti a független döntést, hogy a kötődés is csak akkor jön létre, ha én akarom. Jelenti a nem publikus részeket, a titkos akciókat, egyúttal az isten előli menekülés nyomását, hiszen alig az imént mondott ellent a jónak, vagyis a büntetéstől való félelem rejtőzködésre készteti.

Ha nagyobb lennék, kilátnék az ablakon

lelőném Emőt (a kefe a pisztoly) s vadlovon elvágtatnék

klipp klopp

Persze, a konkrét fizikai rejtettségnek egészen objektív okai is vannak. Fenti sorokból kiviláglik, hogy a gyermek-ablak viszony egyelőre még ez utóbbi javára dől el. Tekintve a hazai parapetmagasságok átlag 90 centijét, sorok közötti olvasatban ez annyit tesz, Petike bizony eléggé kicsiny. Nem tudjuk meg, vajon indokolja-e életkora ezt az apró termetet. Amennyiben igen, akkor az eddigiek ismeretében el kell gondolkodnunk, vajon Petike viselkedése nem mutatja-e a korai deviancia tipikus jegyeit? Ha viszont mégsem, vagyis életkora szerint már régen sokkal nagyobbnak kellene lennie, akkor történelmi ismereteink alapján vonhatunk párhuzamot az alacsony növésű diktátorok és Petike esetleges jövőbeni cselekedeteinek kényszerképzetei között.

Ám a probléma nem abban rejlik, hogy hősünk kicsi-e vagy sem. A vágy, hogy felérje az ablakot, erősebb, mint bármi. De nem azért, hogy a világtól való elzártság megszűnjön végre. Nem. A rejtettség egyáltalán nem zavaró számára, sőt. Meglátni az ablakon túli dolgokat nem más, mint birtokba venni, mintegy terror alá vonni a szobán kívüli világot. Szó sem esik itt a lélek madarának elvágyódásáról, ez nem az a bizonyos woodstocki spirituális szabadságvágy. A világ meglátása csupán a potenciális áldozatok számának emelkedését jelenti.

Amint a folytatásból kiderül, Emő az új célpont. Természetesen (!) nem tudjuk meg, miért is kellene Emőnek ilyen csúnyán végeznie valószínűleg eddig még nem túl hosszadalmas életét. Nincs ok, nincs indok, nem is kell, mert az ámokfutás az önmagáért az, ami. Petike egyelőre még csak elméletben gyilkol, de semmi kétségünk nem marad a felől, hogy ha egyszer végre feléri az ablakot…

De ha újra a sorok mögé nézünk, fölfedezhetjük a nincs ok mögött a valódi okot: Petike lelki fejlődésének csecsemőkori konfliktusát. Az anya-gyermek viszony kialakulásának első pillanataiban történt – avagy éppen nem történt – események hatnak ki Petike későbbi életére. Valószínűleg a szoptatással együtt járó testi kontaktus hiányáról lehet szó, esetleg ennek ellenkezőjéről, a túlzott kötődésről az anya részéről, melyet a gyermek rátelepedésnek él meg. Ezen emóciók tudat alatti kifejeződését fedezhetjük föl a lelőném Emőt kifejezésben: Emő → lő → emlő. Melyben Emő, mintegy a félelmetes anyafigura leképezéseként jelenik meg a bosszúvágy fényében.

Ugyanakkor játszi könnyedséggel teszi mindezt, hiszen a keletkező feszültséget szinte azonnal oldja a kefe a pisztoly formulával, mely a fentebb már említett nyolcvanas évek lazuló szocializmusának népi kreativitását mutatja - valószínűleg apai hatásra, aki mellesleg szintén csak csecsemőkori emlékfoszlány, hiszen szóba sem kerül már. Azt a zseniális alkotótehetséget, mely sokakat hozzásegített olyan dolgokhoz, melyeket eredetiben ugyan csak a nyugati társadalmak tagjai évezhettek, de a magyar észjárás lehetővé tette a rendelkezésre álló bármilyen alapanyagok felhasználásával, hogy a vasfüggönyön innen is lehessen élet. Egyúttal némi globalizációs előrevetítést érezhetünk ki a képből; a lövöldöző, vadlovon vágtató amerikai hőstípus modellje jelenik meg a versben, holott eleddig csupán a gojkomiticses figuráról voltak fogalmaink. Ez a lovas-vágtatós kép azonban még ezen is túlmutat. Benne van az ösztönös gyermeki ökoszemlélet, az olajárrobbanás miatti kényszerű energiatakarékos megoldás, lovas őseink genetikai emléke, s a romantika iránti vágy, mely nem tud igazán a felszínre törni. E súlyos gondolatok azonban mégsem hatnak ránk nyomasztóan, mert máris egy játszi klipp-kloppba botlunk, s ettől aztán – mint az egész verset kitűnő költői érzékkel végigkísérő hasonló hangulatfestő formuláktól – széles jó kedvünk kerekedik.

Jó anya, megyek vacsorázni.

Derűnk meg is marad, mert a vers lezárásaként a szinte odavetett mondat hatású, egyszerűségében nagyszerű kijelentés arra enged következtetni, hogy azért minden rendben van. Petike kizökken a játékból, hiszen az anyai szó máris vonzóbb, mint bármi más az életben, talán a vacsorát kivéve.

DE! Ha jobban mögégondolunk, észre kell vennünk, hogy a költőnek egészen más szándéka és üzenete van számunkra. Akinek van szeme a látásra, az rögtön észre kell, hogy vegye a parancsoló, ellentmondást nem tűrő anyafigurát a mondat mögött. Nincs még játszom öt percet, vagy oké, csak még lövök kettőt, esetleg nem hoznád ide nekem, hogy együtt ehessek a lovammal?. Nem, itt terror van, összerezzenés az anyai hangtól, félelem a megtorlástól, ágybavizelés, tanulási zavarok. Petike megnyomorított, lecsupaszított lelke áll előttünk, esdeklően néz ránk a nagy szemével, az egyikkel, mert a másik folyamatosan a célkeresztet figyeli. Nincs remény, nincs szabadulás, a vacsora is csupán csak néhány percnyi szünet ebben a borzalomban, amit eddig felhőtlen gyermekkornak hittünk. A költő ezzel az utolsó mondattal vágja a képünkbe az egész szörnyűség súlyát, a kollektív felelősség rettenetes érzését. Nyoma sem marad a kezdeti derűnek, kezünk hirtelen ökölbe szorul, megértjük Petike motivációját, szinte indulunk a kapáinkért - nyele a cső -, hogy végérvényesen rendet tegyünk a világban, megbosszulva petikék millióit, talán saját gyermekkorunk minden szenvedéséért is elégtételt veszünk, végre kiszabadulhat a szellem a palackból, frusztrált lelkünk egy hangos ordítással magára talál, és lelőjük, szétlőjük, agyonverjük, kicsináljuk, felrobbantjuk, szétrúgjuk… Végre